A következő novellák a Poison of Love univerzumában, de alternatív dimenziókban játszódik, így nincs közvetlen kapcsolatban a megjelent regényben történtekkel, önállóan is olvashatóak!
Olvasd el őket lejjebb görgetve, vagy töltsd le mindkét karácsonyi novellát egyben, .pdf vagy .epub formátumban!
„Végtelen világok közt badarság végzetről beszélni, mégis reménykedem, hogy van olyan verzió, ahol boldogan élhetnek, amíg meg nem halnak. Még akkor is, ha az nem az én verzióm.”
A kabát
Korábban nem voltam rá felkészülve, hogy a karácsonyi programok komoly logisztikai munkával is járnak. Mióta a nagyszüleim meghaltak, a tavalyi volt az első igazi karácsonyom. Az 1999-es ünnepeket együtt töltöttük apa barátnőjével, Maryvel és Billy Leroyjal, na meg másnap a mi kis Twisted Tomorrow bandánkkal, a jövendőbeli Poison of Love tagokkal.
Így a tavalyi karácsonyozás is egy igen kimerítő, de összességében fantasztikus szociális élmény volt számomra. Mindezt a 2000-es év karácsonyára meg kellett fűszerezni azzal, hogy egy ünnepi ebéden Arronéknál is részt vegyek. Mivel már fél éve hivatalosan is jártam Adriannel, Hilary, az Arron tesók édesanyja is igényt tartott a társaságomra karácsonykor.
Félreértés ne essék, nem volt bajom, Hilaryvel, illetve kevesebb bajom volt vele, mint magának Adriannek. Adrian még azt is csak hosszas unszolások árán árulta el neki, hogy tényleg járunk. Nos, igen, gondolhatjátok, fura egy szitu, amikor a barátod a saját anyjának nem akarja elárulni, hogy barátnője van. Én pedig nem is igazán pattoghattam a kapcsolatunk rejtegetése miatt, tekintve, hogy gyakorlatilag egy tanéven keresztül titkoltam Adrian elől, hogy csak azért jöttem vissza a múltba, hogy összejöjjek vele.
Lényeg a lényeg, Hilaryvel tényleg akkor kezdődtek a gondjaim, amikor Briannel, Adrian öccsével közösen végre csak sikerült meggyőznünk Adriant, hogy az anyjuk nem egy szörnyeteg, és nem fog megenni sem engem, sem pedig őt, ha kiderül, hogy most már tényleg több van köztünk barátságnál.
Adrian nem is attól félt, hogy a szó szoros értelmében szándékozna megenni engem az édesanyja, hanem hogy olyan mosolygós lelki terrorral kezd el fojtogatni, amit már évtizedek óta gyakorol nagyobbik fián.
Amint előálltunk a kedves mamának a tényekkel, Hilary először csak bólintott, hogy tudta ő! Aztán édes parfümillatú ölelésébe szorított, de úgy, hogy onnan tényleg nem volt menekvés.
Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Adrian miért neheztel az anyjára. A mindig kifogástalan megjelenésű, hosszú, szőkített hajú nő sosem fogadta el igazán, hogy nagyobbik fia rajzolásból, vagy a művészet bármelyik ágából szándékozik megélni. A bandát is feltehetően csak azért tolerálta Hilary, mert benne volt Brian is, és amit Brian csinál, az nem lehet rossz! Csak a koncertezgetés mellett ne hanyagolja a tanulást, mert ugyebár Briannek orvosnak kell lennie. Ő majd viszi valamire a családból! Persze, viszi valamire, világhírű dobos lesz egy legendás rockbandában, csak éppen ezt nem igazán sikerül feldolgoznia a kedves anyukának.
Vártam a napot, amikor annyi erőt szedek magamra, hogy óvatosan megemlítsem Hilarynek, hogy a kettős mérce, amivel a fiait méri nem igazán okés. Ezt a tervezett beszélgetést megnehezítette, hogy tizenhétévesen nehezen veszi rá magát az ember lánya egy ilyen témájú beszélgetésre egy felnőttel. Hilarynek pedig jól láthatóan a leghalványabb fogalma sem volt, hogy mit művel.
Ha ez alapjában nem lett volna elég gyötrelmes Adriannek – persze éppen eléggé gyötrelmes volt –, Hilarynél ki tudja miért, de én is a mérleg azon oldalára kerültem, ahol Brian is békésen élte az életét.
Az én apám is előszeretettel jófejkedik a velem egykorúakkal, és sokáig azt hittem, hogy ez baromi kínos. Szép lassan rá kellett jönnöm, hogy apa viselkedése semmi volt ahhoz képest, ahogy Hilary tulajdonképpen kezdett a lányának tekinteni. És bármennyire is kedvelem a nőcit, mert mégiscsak az Arron tesók anyja, de azt sajnos be kellett látnom, hogy önszántából senki sem szeretne Hilary Boyle lánya lenni. Legalábbis én egész biztosan nem szeretnék.
Akárhányszor náluk voltam, és Adrian nem húzott fel elég hamar a szobájába, Hilary elkapott minket és hosszabban faggatott engem, mint a saját fiát, hogy mi újság az iskolában, merrefelé tervezem a továbbtanulást, és a többi.
A felesleges csevegéseket még el is viseltem volna, mégiscsak amolyan potenciális anyósjelöltről van szó. De azzal már nem tudtam mit kezdeni, amikor egy pasztellkék, kötött pulcsit nyomott a kezembe október közepén, azzal a kommentárral, hogy meglátta egy üzlet kirakatában és azonnal én jutottam róla eszébe, képtelen volt otthagyni.
Annyira lefagytam, hogy csak egy köszönömmel átvettem az ezüst díszszalaggal átkötött, gondosan összehajtogatott pulcsit.
Nem volt szülinapom, a karácsony is messze volt még, a barátom anyja pedig csak úgy a kezembe nyomott egy már a tapintásából is érezhetően méregdrága pulcsit.
Ráadásul nincs az az ember, aki megmondaná, hogy hogyan juthattam egy pasztellkék pulcsiról bárkinek én az eszébe, ugyanis feketén, piroson és fehéren kívül nem igazán szerepelt más szín a hétköznapi ruhatárámban.
Ez csak az első incidens volt, a pulcsit követte házipapucs, amit használjak csak nyugodtan náluk (ennek még legalább értelme is volt). A magassarkú bőr bokacsizma viszont nálam is betette a kaput. Oké, a csizma kinézetre nem volt olyan borzalmas választás, mint a pulcsi, még akkor sem, ha csak bakancsot és tornacipőt hordtam, de maga a tény, hogy Hilary ennyi mindennel elhalmoz, már több volt, mint zavarba ejtő. Semmit sem értem vele, hogy minden egyes alkalommal hosszasan magyaráztam, hogy nagyon köszönöm, de igazán nincs szükség az ilyesmikre.
Az indokolatlan ajándékoknál már csak Adrian arckifejezése volt rosszabb minden egyes ilyen alkalom után. Nem győzte hajtogatni, hogy ne haragudjak anyja hülyesége miatt, nem normális, amit a nő művel, Briant is mindig traktálta a hülyeségeivel. Adrian bármennyire is próbálta leplezni, és talán még saját magának sem ismerte be, de éreztem rajta, hogy velem ellenben neki rengeteget jelentett volna egy magas, telitalpú csizma. De Adrian elmesélése alapján, amikor anyja megtalálta a fellépésekre szerzett türkizkék, csillogós, glam rockos csizmáját, szó szerint csak annyit mondott, hogy “Te sem leszel már normálisabb, fiam!”
Tudtam, hogy valahogy segítenem kéne az egész szituáción, de egyszerűen kevésnek éreztem magam, hogy megpróbáljak beleszólni egy ilyen családi hidegháborúzásba, ami Adrian és az anyja közt zajlott, ráadásul én is a frontvonal közepére vetődtem.
Minderre jött a karácsony.
Már a kötelező jellegű ebédmeghíváson éreztem, hogy katasztrófába fog fulladni a dolog. Hilary már hetekkel előtte minden áron ki akarta belőlem szedni, hogy mik a kedvenc karácsonyi fogásaim, mindenképpen azok közül rendel.
Az Arron ház már november közepétől gyakorlatilag karácsonyi pompában díszelgett, Adrian pedig puszta lázadásból is november végéig fennhagyta a szobájában a halloween-i dekorációt, még az ajtaján is, amivel nem kis bosszúságot okozott az anyjának.
Az amúgy is giccses, viktoriánus stílusban berendezett nappali jelentős részét már december elsejétől egy óriási, üvegdíszektől és égősortól roskadozó karácsonyfa foglalta el. Én ahhoz voltam szokva, hogy jó, ha december 24-én sikerül vállalhatóra pofoznunk a házat.
Az Arron-ház karácsonyi ebédjére Adrian nagyszülei is hivatalosak voltak. A velük való találkozást már tűkön ülve vártam, mert még az olyan távolinak tűnő, jövőben zajló múltamban is rengeteget áradozott róluk Adrian felnőttként, és ebben a fiatal Adriannél sem volt különbség. Amíg az anyjával igen csak rázós volt a kapcsolata, a nagyszüleire igazi példaképként tekintett. Mindketten illusztrátorként dolgoztak még a nyugdíj előtt, számos mesekönyv festménye kötődik a nevükhöz. Hilaryvel ellentétben ők mindig bátorították Adriant a művészi pályára.
A nagyszülőkkel kapcsolatban nem is csalódtam. Ugyan elsőre meglepett a hosszú bőrkabátot viselő, egészen rövidre vágott, ősz hajú, a szemét óriásira nagyító szemüveget viselő magas nő, de tagadhatatlanul az egyik legmenőbb nagymama volt, akit valaha láttam. Adrian nagypapája jó egy fejjel alacsonyabb volt feleségénél, az öltözéke tipikus nagypapás kordnadrág és mintás kötött pulcsi, de mindezt feldobta a már igen erősen kopasz fejére biggyesztett csilingelő szarvasaganccsal. Összhatásukban a legmókásabb idős pár volt, akiket valaha láttam. A rocknagyi és az őrülten bohókás papa. Vidám és fesztelen öleléssel üdvözöltek, és már csak ebből a teljesen őszinte gesztusból is érezni lehetett, hogy miért van velük sokkal inkább összhangban Adrian, mint anyjával, akinek minden egyes mozdulatával mintha valamiféle szerepet játszott volna.
Egyszerűen csak nem értettem, hogy jött össze így ez a család.
Maga az ebéd kevésbé alakult kínosan, mint amire számítottam, sőt, kifejezetten kellemes hangulatban telt, a nagyszülők érdeklődésemre lelkesen meséltek a munkájukról. Hilary is csöndesen hallgatta a beszámolókat, bár néhány szájhúzásából el lehetett kapni, hogy már több milliószor hallotta az Óz, a nagy varázsló illusztrálásának rendkívül izgalmas történetét, amikor Adrian nagypapájának az összes festményt tartalmazó mappát sikerült egy vonatpályaudvaron felejtenie és csak igazi kalandok árán jutott vissza hozzá. Egyetlen oldal kivételével, amiről azóta sem derült ki, hova kerülhetett.
Így, hogy megismerkedtem Adrian tüneményes nagyszüleivel, már nem volt kérdés, hogy ez esetben sem fogom magam tartani az “amit lehet, ne bolygassunk az időben” dologhoz. Sürgősen ki kell majd találnom, hogyan lehetne Adrian nagymamáját óvatosan rávezetni, hogy minél előbb menjen el rákszűrésre, hátha még… Hátha. Akár csak plusz néhány év is rengeteget számítana.
Az ebéd és a desszert után következett az ajándékozás, részemről a délután legrettegettebb pontja. Adriannel és Briannel megbeszéltük egymás közt, hogy tényleg maximum pár dolláros kis jelképes ajándékokkal lepjük meg egymást, nem csinálunk nagy cirkuszt az egészből. Brian kapott tőlem egy rendkívül kreatív “a világ legjobb dobosa” feliratú bögrét, Briantől pedig kaptam egy Led Zeppelines pólót, mert az utóbbi hónapokban gyakorlatilag csak őket hallgattam. Adriannel nem is most adtuk oda egymásnak az ajándékainkat. Már a tegnapi nálunk töltött ünneplésen megkapta tőlem a csupa csillámporos és szupertartós élénk színekből álló sminkkészletet, amivel már régóta szemezett. Ezzel aztán olyan sminkeket varázsolhat magának a Twisted Tomorrow fellépésekre, amik talán a koncertek végéig kitartanak. Kapott mellé egy fekete körömlakkot is, azt csak poénból, mert az enyémnek a felét is ő használta el. A nagyobb poén csak az volt, hogy én is kaptam tőle fekete körömlakkot. Na meg egy Batman logós pólót, mert született Batként már muszáj volt egy ilyen darab. Volt egy olyan megérzésem, hogy az Arron tesók együtt mentek pólószerző kőrútra.
Megkönnyebbülésemre Adrian nagyszülei sem csináltak nagy őrületet az ajándékozásból, praktikusan könyvutalványt kaptunk, így tőlünk is tökéletes ajándék volt a kissé sablonos, de Adrian szerint telitalálat kávéválogatás.
Na, de jött Hilary. Neki is közösen vásároltunk ajándékot Adriannel, illetve a pénzt összedobtuk, de én választottam a kis levél alakú ezüstmedált, ami kellőképpen cikornyás volt Hilary ízléséhez, de mégis kicsit durvább formavilággal rendelkezett, mint amilyeneket általában magára aggat.
Teljesen odáig volt érte, és nem győzött áradozni, hogy mennyire ráéreztem a stílusára. Azt teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy mellesleg Adrian is jelen volt a vásárlásnál.
Én már félve fogtam meg a díszes csomagot, amit Hilary a kezembe nyomott. A puhaságából érezni lehetett, hogy bizony ez is ruha lesz, bár bevallom, még ágyneműnek is jobban örültem volna.
Óvatosan, és a lehető legkarácsonyibb arckifejezéssel fogtam a csomagbontásnak. Hilary keselyűként toporgott mellettem, a reakciómat várva.
A papírcsomagolás szétnyitásánál némileg fellélegeztem, mert ezúttal legalább a színt eltalálta: Bármi is volt, legalább fekete.
Óvatosan megfogtam a vastag szövetanyagot, és lehámoztam róla a csomagolást.
Fekete szövetkabát, ezüstösen csillogó gombokkal és akkora fekete szőrmegallérral, hogy csak reménykedtem benne, hogy ezért egy állat sem adta az életét. A legelső dolog, ami eszembe jutott a kabátról az, hogy ilyenben operába járnak az emberek, márpedig én nem járok operába.
Megint kinyögtem, hogy igazán nem kellett volna, de ahogy felemeltem a kabátot, kipottyant az anyag közül egy ezüst karperec is.
– Nem próbálod fel? – kérdezte Hilary lelkesedésbe bújtatott számonkéréssel.
Mégis mi a csudát csinálhattam volna egy családi karácsonyi délután? Felpróbáltam.
Hilary-nek tényleg volt szeme az ilyesmihez, tökéletesen illett rám. Csak éppen egyáltalán nem én voltam ezzel az óriási, már-már tollasnak ható fekete gallérral.
– Fantasztikusan áll! – csillogott Hilary szeme. Nekem pedig az járt a fejemben, ha mindent magamra aggatnék, amiket Adrian anyjától kaptam, már úgy néznék ki, mintha nem is én lennék.
Gyönyörű volt a kabát.
Csak éppen teljesen értelmetlen.
Persze, jogos a felvetés, hogy igazán lehetne nagyobb gondom is annál az életben, mint hogy a barátom anyja felesleges és drága holmikkal halmoz el teljesen indokolatlanul.
Csak éppen emellett ott volt az Adrian ujjai közt szorongatott fehér boríték, amit Hilary csak úgy a kezébe nyomott egy „Te biztos jobban tudod, mire szeretnéd költeni” megjegyzéssel.
– Szerintetek is remekül fest benne Natalie, nem igaz? – fordult a többiek felé Hilary, mintha az ötéves kislányára szerzett volna valami tündéri ruhácskát.
Karácsony lévén próbáltam kevésbé elgyötört arcot vágni. Végül Adrian nagymamája mentett ki a helyzetből.
– Drágám, mintha kicsit túlzásba estél volna az ajándékozással – mondta Adrian nagyi kedvesen a lányának. Az elsőre mentőakciónak tűnő megjegyzés valójában inkább bombarobbantásként sült el.
Hilary ragyogó arca egy pillanat alatt elkomorodott:
– Ó, el is felejtettem, anya, nektek egy kabát is bőven a túlzás kategóriába esik! – Ebben a mondatban benne volt az összes, évtizedek alatt meg nem kapott kabát.
Szó szerint a legszívesebben eltűntem volna a hatalmas szőrmegallérban. Hát, még amikor Adrian is rákontrázott, a nagyszülei védelmére kelve!
– Képzeld, van, akinek nincs szüksége flancos és értelmetlen ajándékokra, vagy egy rohadt borítékra! – Adrian a süteményektől roskadozó asztalra hajította a szalaggal átkötött borítékot.
Hosszú és még a kínosabbnál is kínosabb csend következett. Jóformán lélegzetet sem mertem venni.
– Talán, ha egyszer elmondanád, hogy mire van szükséged… – törte meg a csendet végül Hilary, halkan. Én közben minél észrevétlenebbül próbáltam kibújni a kabátból, mert a paprikás légkör csak még melegebbé tette.
– Nem ilyen cirkuszra, az biztos! – mutatott körbe Adrian. Sajnos el kellett ismernem, hogy azért belé is jutott bőven drága anyja drámakirálynőségéből.
– Cirkuszra! – csattant fel Hilary, – Ez annyira rád vall, egy családi karácsony neked máris cirkusz!
– Semmi bajom a családi karácsonyokkal!
– Akkor mivel van bajod?
– Azzal, hogy nem elég, hogy én így éltem le az életem, még Natet is ilyenekkel traktálod! – Adrian már a kezemben fogott kabátra bökött, Hilary szeme pedig valósággal kigúvadt a helyéről a sértettségtől.
– Egy ajándék kabát? Komolyan? Komolyan emiatt kell a karácsonyt vitatkozással tölteni?! Azt pedig akárhányszor megkérdeztem, mit kérsz karácsonyra, egy értelmes választ nem lehetett belőled kihúzni!
– Talán mert bármit is mondok, az úgysem felel meg neked?
Olyan hévvel pattogtak a mondatok, hogy senkinek sem volt ideje közbeavatkozni. Én mondjuk személy szerint nem is igen tudtam, mivel csillapíthattam volna le a kedélyeket. Szerencsére nekem apával soha, de soha nem volt ehhez hasonló vitám, nem hogy karácsonykor, de soha máskor sem.
A nagyszülőknek és Briannek már többször lehetett alkalma látni Adriant és Hilaryt egymásnak feszülni, és úgy tűnt, nekik sincs titkos praktikájuk a helyzetre.
Egyszerűen nem bírtam tétlenül, hogy anya és fia a karácsonyi égősorok fényében szedjék miszlikbe egymást lelkileg.
– Nagyon szép kabát – szólaltam meg, mielőtt Hilary válaszolhatott volna arra, amikor Adrian éppen a karácsonyi sérelmeit sorolta.
Öt szempár tapadt rám, amitől már egy kicsit bántam, hogy egyáltalán kinyitottam a szám, de sikerült összeszednem minden bátorságom, és folytattam:
– Az az igazság, hogy tényleg nem igazán az én stílusom. Viszont van, akin tökéletesen festene egy koncerten! – Adrian mögé léptem, és a vállára terítettem az óriási galléros kabátot, ami tényleg tökéletesen passzolt a színpadi, drámaian csilivili megjelenéséhez.
Adrian először teljesen elképedt, majd megvonta a vállát, és egy „Hát, legyen!” pillantással belebújt a kabát ujjába. Derékban egy kicsit szűk volt a szabása, de ha nem gombolta össze, senki meg nem mondta volna, márpedig begombolt kabátban végignyomni egy koncertet elég kemény. Meg úgy összességében kabátban is, de legalább az első szám végéig királyul festhet benne.
– Tényleg jobb, mint Naten – bólintott a vagány nagyi.
Hilary először kissé megütközve nézett végig hosszú, prémesnyakú kabátba bújt fián.
Beletelt pár hosszú másodpercbe, mire egyáltalán derengeni kezdett neki, hogy nagyobbik fia ízlése bizonyos szempontból sokkal jobban passzol az övéhez, mint azt valaha is gondolta volna.
Hilary végül halványan elmosolyodott, és csak annyit mondott:
– Én csak örülök, ha valakinek örömet szerezhetek vele. Ezt meg… – vette fel a sütik közé hajított borítékot. – Biztos hasznát veszitek a koncertekhez. – Adrian felé nyújtotta a kissé baracklekváros szélű borítékot.
– Köszönjük – bólintott Adrian, és szintén halvány, de őszinte mosollyal átvette a borítékot.
Adrian nagyapa nem bírta magát tovább türtőztetni, csilingelős szarvasagancsait ingatva, tömzsi karjaival átnyalábolta lányát és unokáját, intett Briannek, hogy csatlakozzon, a nagyi pedig végül engem is behúzott a rettentően kínos családi ölelésbe.
Szerencsére nem tartott sokáig.
És azért egész jól esett.
Egy Scrabble partival zártuk a közös karácsonyozást, ahol már csak az egyes szavak létezésével kapcsolatban bonyolódtunk néha hangos vitába.
A megtört
Karácsony estéjén az utcák még a legnyüzsgőbb nagyváros felhőkarcolói közt is egészen elnéptelenednek. Az üzletek egytől egyig zárva, a legtöbb csak jövőre nyit ki újra. Mindössze néhány vendégségbe sietővel, vagy a házikedvencüket még egy gyors sétával megjutalmazó emberrel lehet összefutni.
A hétköznapokon dudaszótól hangos utcában csak egyetlen üzlet kirakatából szűrődik ki némi fény a frissen hullott hóra. A gyér megvilágításból itt is arra lehet következtetni, hogy a rendezetlen kirakatú antikvárium tulaja egyféle Karácsonyi énekből szökött Scrooge-ként nem bír még most sem elszakadni a munkájától.
Mégis milyen fontos teendőket rejthet egy könyvesbolt ilyenkor?
Az ajtón amúgy is a ZÁRVA tábla fityeg. Igaz, ember legyen a talpán, aki meg tudja nevezni, mikor látta a táblácska másik oldalát az üvegajtóban.
Az utcán egy kutyasétáltató pár után újabb alak jelenik meg, és nem, nem csak egy sarokról befordulva, hanem szó szerint megjelenik, a semmiből. Szorosan összefogja magán prémes, fekete irhakabátját, a kapucnit egészen a homlokába húzva.
A zárva táblával és a csukott ajtóval mit sem törődve nyit be az üzletbe, aminek hátsó helyiségeiből szűrődő fény világítja meg a magas könyvespolcokat. A jövevény hátratolja kapucniját, a kabát alól kilógó bal kézfeje helyett ezüstös bevonatú robotujjakon csillan a fény. Bakancsba bújtatott lábával erőteljesen dobbant néhányat, egyrészt, hogy lerázza róla a havat, másrészt, hogy felvonja magára az antikvárius figyelmét.
A latyakos hótól úgy ahogy sikerül megszabadulnia, a tulaj azonban továbbra sem dugja elő az orrát.
A hívatlan vendég lassú, de magabiztos léptekkel sétál beljebb a magasra tornyozott könyv- és képregény kupacok között.
– Be ne gyere ide azzal! – csattan egy fiatal hang. A szavak fekete pulcsis gazdája máris görnyedve menti a közeledő nő elől a földön heverő színes, nem egy esetben felfoghatatlan eszmei értékkel rendelkező képregényeket.
A sebhelyes arcú nő megáll az ajtónyílásban, a vaskos fakeretnek támaszkodik. Néhány percig csak csöndesen nézi a hosszú, bozontos hajú fiút, aki nincs több tizenhét évesnél. Hiába a fiatalos arc és ruganyos mozdulatok, a fiú a magas könyvespolcok közt pánikszerűen pakolgatva úgy fest, mint valami kissé zilált elmeállapotú remete.
– Mikor mozdultál ki utoljára? – kérdezi hosszas hallgatás után Natalie, még mindig az ajtófélfának dőlve.
– Tegnap – vakkantja a fiú.
– Mennyi időre? – vonja föl szemöldökét a nő.
– Pont annyira, amíg megszereztem ezt. – Egy vaskos könyvet nyújt ki két polcsor közül, majd vissza is húzza, anélkül, hogy a látogatónak esélye lett volna elolvasni a kötet címét.
Natalie mélyet sóhajt, majd lehajol, hogy kioldja bakancsa fűzőjét. Esélytelen lenne belépnie a szerteszét heverő könyvek közé, anélkül, hogy kárt tenne bennük a nedvestalpú bakanccsal.
– Miért nem mész vissza? Legalább ma? – kérdezi a nő lágyan, most már fekete zoknis lábbal lépdelve közelebb a polc felé, ahol a fiú pakolászik nagy buzgalommal.
– Miért nem mész vissza? Legalább ma? – utánozza a fiú magas hangon, ami nem lett túl hatásos imitálás, ugyanis Natalie hangja jóval mélyebben csendül.
– Nekem nincs kihez visszamennem.
– Nekem sincs. Talán soha nem is volt. Ki tudja? És ha most megbocsátasz, van még néhány befejeznivalóm! – Mire a nő odaért volna hozzá, a fiú már a következő könyvespolchoz iramodik.
Natalie nem szól, csak felvesz a földről egy füzetet. Különösebb érdeklődés nélkül megpörgeti ujjai közt a lapokat. Pontosan azt éri el vele, amit szeretne. A fiú kidugja sampont jó pár napja nem látott üstökét a könyvek közül.
– 1940. április 25-i kiadás. Bill Finger, Bob Kane és Jerry Robinson is dedikálta. Nem volt könnyű megtalálni! Gondolkodom, hogy Jack Nicolsontól is szerezzek bele aláírást – fecsegi a srác az eddigi viselkedésével ellentétben kifejezetten lelkesen.
– Az újabb filmeket láttad? – kérdezi Natalie, bár továbbra sem a képregény téma köti le, csak örül, hogy az ifjú Adrian végre hajlandó kommunikálni vele.
– Nem nézek filmeket. Előbb a nyomtatott dolgokkal végzek – feleli a fiú, mintha ez lenne a világ leglogikusabb megoldása.
– Akkor sosem fogsz filmeket nézni! – nevet Natalie szárazon.
– Úgy hallottam, elég hosszú az öröklét – veti oda Adrian csak úgy félvállról.
– Éppen ezért nem kéne beleőrülnöd.
– Hogy őrülnék bele? Még azt sem tudom, pontosan mibe nem kéne beleőrülnöm! Oké, nincs szükségem ételre és italra, és nem is hízok még nagyobbra, hiába tömöm magamba kétpofára a sajtburgert. De hogy örökké… Ki tudja? Amúgy ez az egyik legjobb. Annyi chipset zabálhatok kólával, hogy a számat szétmarja a só, de semmi egyéb. Te nem is élvezed ezt a részét?
– Néha igazán kipróbálhatnál más elfoglaltságot is… – Natalie úgy tér ki a válasz elől, mint egy anya, ha a kamaszfiát próbálná jobb belátásra bírni.
– Olvasásnál és zabálásnál jobb elfoglaltságot? Nem, köszi! Valahogy nincs kedvem azzal tölteni az időmet, hogy nézegessem, éppen melyik alteregómat mészárolják le, és hogyan, vagy éppen hányszor fullad kudarcba az apád megmentésére indított kis akciónk. – Adrian ezzel le is dobja magát egy ütött-kopott fotelbe, aminek támláján még a fotelnél is romosabb állapotban lévő, félfülű macska szunyókál békésen.
Natalie lehajol a fotelben kényelmesen elhelyezkedett fiúhoz és óvatosan hátrahajtja a maga elé tartott képregényfüzetet, hogy lássa Adrian arcát.
– Legalább ilyenkor – mondja a nő szinte kérlelve.
– Milyenkor?
– Karácsony van.
– És? Miért kéne ennek bármit számítania? Ugyanúgy végtelen világ van, ahol éppen nincs karácsony. Meg persze olyan is, ahol egyáltalán nincs is karácsony. Nem tudom, mi a csudáért jöttél, de nem fogok se fenyőfát bevonszolni ide, sem semmi ilyesmit!
– Adrian, én csak… Nem ezt akartam. – Natalie letérdel Adrian fotelje mellé, és könyökét a karfára támasztja.
– Biztos van olyan verzió is, ahol pontosan ezt akartad. – Adrian vállat von, és szinte derűsen folytatja. – Szóval igazán ne emészd magad miattam!
– Ha tudtam volna, hogy ide vezet, hogy belenyúlok…
– Hova vezet? Oda, hogy ahelyett, hogy a te, illetve bocsánat, a másik Nat apját elkapják a rosszfiúk, inkább szó szerint eladtad a gyereked, bocsánat, egy másik Nat gyerekét, kényelmes dimenziók közti utazgatásért cserébe? Vagy arra gondolsz, hogy ránk szabadítottál egy perverz ámokfutót, aki a barátaim testrészeiből épít magának trónt, mert kedd délután éppen unatkozik? Nem is értem, ezekre hogy nem számítottál a végtelen káosz közepén vakációzva! – A fiú szavai nyersen zendülnek, de tekintetéből kiolvasható, hogy rémálmok gyötrik a felsorolt emlékképektől.
– Arra nem számítottam, hogy te is olyan rohadt gyenge leszel, mint én! – csattan fel Natalie, habár a vádak sajnos egytől egyig igaznak bizonyulnak. – Nem számítottam rá, hogy te is képes leszel inkább a lelked árán világok közt rohangálni és sajtburgert zabálva képregényeket olvasni, mint egy elszigetelt, békés kis univerzumban boldogan élni Nattel!
– Neked is kényelmesebb egyedül csesztetni engem, amíg az imádott sztárod éppen mit sem sejtve koncertezik. Ti miért is nem lettetek az álompár? Áh, várj, éppen próbálok a saját nyűgömtől szabadulni, a tiéd pont nem segít ebben! – sóhajt Adrian egy vérbeli kamaszfiú pofátlanságával.
– Ha visszacsinálhatnám… – folytatja a nő, nem is igazán a fiúnak, hanem sokkal inkább magának.
– De nem csinálhatod. Soha, senki nem csinálhatja – zárja le a témát a srác, majd oldalra nyújtózik, hogy egy közeli könyvhalom tetejéről le tudjon venni egy vékony füzetet. A még mindig mellette kuporgó, nála tíz évvel idősebb nő kezébe nyomja a képregényt. – Boldog karácsonyt! – Szenvtelenül, már-már gonoszan csengő éllel ejti ki a jókívánságot.
Natalie a képregény címlapjára néz. Egy cowboy áll fekete farkasa társaságában mindenre elszánt pózban, a cowboy kezében lövésre kész fegyver, a farkas hegyes fogait villantva vicsorog. Felettük a Resurrect the Desert cím díszeleg. 2008, első szám. Írta: Natalie Bat és Adrian Arron. Rajzolta Adrian Arron, színezte Natalie Bat.
Ennél kegyetlenebb ajándékot aligha kaphatott volna Natalie. Soha nem írt vagy színezett ilyen című képregényt. A fotelben, egy másik képregénybe temetkezett fiú szintén nem.
Natalie gyengéden végigsimítja ép ujjaival a borítót.
– Talán legalább ők boldogok együtt – bök a nevekre.
– Áh, a képregénnyel sosem futottak be, pár évig gyötörték még a témát, aztán szétmentek – feleli a fiú unottan.
Natalie csak mélyet sóhajt.
Ez az Adrian aztán tudja, mi kell a tökéletes karácsonyi hangulat megteremtéséhez. De Natalie valahol úgy érezte, megérdemli, hogy a tinédzserfiú egy soha be nem futott, másik életben közösen készített képregényekkel kínozza ezen a szép estén.
Nem igen volt más programja, úgyhogy a fotelnek veti hátát és belekezd az olvasásba.
– Egész jó sztori – mondja az első rész végére érve. – Kár, hogy nem futott be.
– Ilyen az élet – dünnyögi Adrian, és a kupac felé bök, ahol Natalie a soha be nem fejezett képregénysorozat többi részét találhatja.
Olvass bele! Poison of Love – 1. fejezet
A Poison of Love-ot megtaláljátok a könyvesboltok (Libri, Bookline, Líra, stb.) kínálatában,
vagy megrendelhető a kiadó honlapjáról!
A kiadó oldalán karácsonyig 25% kedvezménnyel vásárolható meg!