Lizi sosem akarta felgyújtani az iskolát.

Véletlen volt.

Mentségére legyen mondva az is, hogy nem az egész iskolát lobbantotta lángra, csak a rozoga és felújításra váró tetőszerkezet eltűntetésében segédkezett. Persze erre senki sem kérte meg.

Főhősünk kifejezetten szeretett iskolába járni, egészen az ötödik osztály elejéig, amikor egy új lány érkezett hozzájuk. A lány egyenes frufruval és neonzöldre lakkozott körömmel jelent meg a termükben, ráadásul Szofinak hívták.

Lizi alapvetően az embereket is szerette az iskolában és az iskolán kívül is, így már az első nap barátságosan közeledett Szofi felé. Két barátnőjét, Zitát és Rapit is ismerkedésre biztatta. Lizi barátnői első szünetekben még nem nagyon szándékoztak olyan lánnyal beszédbe elegyedni, akivel az anyukája nem mosatja le iskola előtt a körömlakkot, ráadásul nem sportcipőt hord, hanem magasabb sarkú szandált. Valójában irigyelték a dolgot, de egyszerűbb volt nem szimpatikusnak bélyegezni az új lányt.

Végül Lizi meggyőzte két barátnőjét, hogy mindhárman éppen eléggé kilógnak a sorból, ezért felesleges kinézni Szofit a neonzöld körme miatt. Lizinek például lángvörös haja és szeplős orra van, Zita a legalacsonyabb az osztályban, ráadásul fekete hajával és nagy szemüvegével úgy fest, mint valami cuki kis egérke. Rapi sem véletlenül kapta meg a Rapunzelből a Rapi becenevet. Dús, szőke haját ha kibontotta, egészen a térdéig leért.

Lizi unszolására végül nagyszünetben mindhárman odaültek Szofi mellé.

Ha Lizi bármit megváltoztathatna az életében, az lenne, amikor rávette két barátnőjét az új lánnyal való barátkozásra. Borzasztóan sült el a dolog! Még az is megfordult a fejében, hogy megeteti őket anyukája emlékezettörlő muffinjával. Attól aztán kimenne a fejükből a kezdődő barátságuk!

Minden a házi feladatos incidenssel kezdődött. Lizi kerek perec megmondta Szofinak, hogy nem adja oda az osztályzatra írandó házi feladatát, mert nem szeretné, ha a szünetben két perc alatt lemásolná, amivel ő sokat dolgozott.

Lizi tartotta magát ahhoz, hogy a házi feladatot mindenkinek magának kell megírnia, éppen ezért hívják házi feladatnak. Szofi nem így gondolta. Alig sikerült valamit kaparnia a papírra a rendelkezésére álló tízperces szünetben, a beadott házi feladatát egy elégtelennel díszítve kapta vissza. Csupán ennyi kellett, és Lizit az ősellenségének tekintette. Ezzel még nem lett volna nagy gond, Lizi viszonylag otthonosan mozgott az ősellenség témában. Apukájával elég sokat gyakorolta, hogyan tudja megvédeni magát, ha esetleg gonosz erők támadnának rá.

Arra azonban nem tanították meg, mi a teendő, amikor egy kölcsön nem adott házi feladat miatt még az ember barátait is lenyúlják. Merthogy határozottan ez történt. Néhány nap múlva már Zita és Rapi is neonszínű körmökkel jött iskolába, és ők is úgy vélekedtek róla, hogy a házi feladat olyan dolog, amit illik odaadni a barátnőknek. Lizi próbálta kifejteni nekik, hogy ő szívesen megírja velük közösen a házit, de nem fogja csak úgy odaadni nekik. A lányok szerint ez önző hozzáállás Lizi részéről, és már a tesiórán sem akartak vele egy csapatban lenni.

Egy tesióra vezetett a további bonyodalmakhoz is. Liziék iskolája száz éve még kastélyként funkcionált, majd miután az ott élő nemes család nehéz anyagi helyzetbe került, és nem tudta már tovább fenntartani az igen méretes kastélyt, a család az épület eladása mellett döntött. Vevő azonban nem akadt rá. Hosszú évekig üresen állt, mígnem az 1800-as évek végén egy lelkes tanítónő úgy nem döntött, hogy a környék tanulni vágyó fiataljainak megszerzi, és a város finanszírozásából felújítja a kastélyt. De ennyi legyen is elég a háromemeletes, báltermeiből tantermekké alakított épület történelméről, most épp csak annyi időt töltünk benne, amíg kiderítjük, miként is lobbant lángra a több száz éves tetőszerkezet.

Lizi szerette a testnevelésórákat, és kifejezetten ügyesnek bizonyult a labdajátékok terén. Nem feltétlenül beszélhetünk veleszületett tehetségről. Még némi turpisságról is szó eshet. Nem mindig hősünk mozdult fürgén a labda irányába, hanem alkalmanként a labda a fizika törvényeit meghazudtolva néhány centimétert kitért a pályájáról, és éppen Lizi kezében landolt.

Ez nem csalás – legalábbis Lizi szülei ezt mondták. – Egyszerűen csak tud valami olyasmit, amit az egyszerű emberi lények nem. Amíg nem kezdenek el gyanakodni, az égvilágon semmi probléma. A harmincas éveiben járó tesitanárnő nem volt az a fajta, aki természetfeletti erőknek gondolta volna a szerencsét, a gyerekek pedig hallgatólagosan beletörődtek, hogy ha a Lizi által dobott labda a kosár szélén táncol, az minden bizonnyal pontot fog érni.

De ott volt az új lány, Szofi, aki elégtelent kapott a házi feladatára, ráadásul az előző iskolájában a labdajátékok mestere volt, most viszont négy-nyolcra kikapott a csapata Liziék csapatától.

Már befejezték az óra végi játékot, pakolták el a labdákat, Szofi pedig úgy gondolta, Lizi megérdemel egy kosárlabdaütést a vállába.

Szofi minden erejét beleadta, a labda repült a háttal álló vörös copfos felé. El is találta volna bármelyik gyanútlan gyereket, aki nem gyakorolta már hatéves korában a felé küldött energialabdák elől való kitérést.

Lizi éppen olyan kecsesen libbent félre a felé száguldó kosárlabda elől, mint egy hasonlóan megküldött tűzgolyó irányából. (Mielőtt bárki kritizálná Lizi apukájának tanítási módszereit, a tűzgolyó csak a látványa miatt nevezhető tűzgolyónak, még annyira sem volt forró, mint egy napon felejtett kosárlabda.)

Szofi morogva elraktározta a fejében a jelenetet, ahogy azt is, amikor következő órán röpizés közben a vörös copfos visszaütött labdájának egyértelműen bele kellett volna akadnia a hálóba, azt a vak is láthatta. A labda mégis átrepült, mintha láthatatlan erők lökték volna meg alulról.

Jószándéktól nem éppen túlcsorduló szőke barátnőnk ezután a legkülönbözőbb apró kísérleteknek vetette alá Lizit. A menzán felé löttyentett gyümölcslé, rajzórán felé pattanó radír, a lába elé került hátizsák. Lizi mindent kikerült – vagy Lizit kerülte ki minden? –, semmiben sem botlott el, és úgy ahogy van, lehetetlen volt az összes kísérlet. Lizi egy ideig magára sem vette a dolgot, teljes természetességgel tért ki minden elől, észre sem vette mit csinál, ahogy azt sem veszi észre az ember, ha levegőt vesz. Azt viszont már nem lehetett nem észrevenni, amikor már nemcsak Szofi próbálkozott. Először is az egész osztályban elterjesztette a hírt, hogy Lizi minimum boszorkány, ha nem démon. Próbálja csak meg bárki megdobni egy radírral! Ekkor már hősünknek is feltűnt az osztály rajta végzett boszorkány-kísérlete. A további bonyodalmak elkerülése érdekében hagyta, hogy egy gondosan kidolgozott szalvétagalacsin a vállának puffanjon. Aztán egy jóval keményebb radír egy másik fiú jóvoltából. A radír tompa becsapódásánál sokkal jobban fájt a puszta tény, hogy céltáblának használják.

De legalább Szofi állítása megdőlt. Lizihez pontosan ugyanúgy vágódott a radír, mint bárki máshoz. Így már nem volt olyan vicces a dobálózás. Matekóra végére meg is unták.

Szofit azonban nem hagyta nyugodni Lizi furcsasága. Zitában és Rapiban legalább annyi tisztelet maradt még egykori – és állításuk szerint jelenlegi – barátnőjük iránt, hogy lebeszéljék Szofit a dobálásról.

A már nem is olyan új lányt továbbra is fűtötte az ellenszenv. Egy reggel óriási, gyulladt, fehér középű pattanással az orrán ébredt. Megpróbálta kinyomni, de csak sokkal rosszabb lett. Amikor vöröslő orral bement az osztályba, és Zitáék elszörnyedve meredtek a gennytől csillogó, meggyötört pattanásra, Szofi kijelenttette, most már egyértelmű: Lizi boszorkány. Aki pedig hozzáér, az ragyás lesz. Emlékezzenenek, tegnap tesin Lizi kis híján fellökte őt, és egyértelműen összeért a válluk!

Zita megemlítette, hogy rajta még sosem nőtt ilyen gigantikus méretű pattanás, bár egészen biztosan hozzáért már Lizihez. Szofi szerint ez még akkor történt, amikor Lizi nem utálta őket.

Lizi nem utált senkit, de Zitáékat elég könnyen meg lehetett győzni, még akkor is, ha tudták, hogy a ragyás dolog teljes képtelenség. Ezzel mindenki így volt az osztályban. Tizenkét évesen már ismeri az ember a serdülőkor átkát, de mégiscsak szórakoztatóbb azt állítani, hogy egy elvetemült boszorkány fordult ellenük, mint a saját testük.

Lizi megtanulta kicsalogatni a patak vizét a medréből, és ugrókötélként megtáncoltatni a hullámokat, és azt is tudta, hogyha gonosz erők kezdik el piszkálni, azzal a legjobb, amit tehet, ha kizárja őket. Lizi úgy gondolta, most is megpróbálkozik ezzel a kizárás dologgal. Csak ha az összes gonoszkodó osztálytársát kizárja, ki marad neki az osztályból?

Ráadásul a többiek mindent megtettek azért, hogy ne lehessen őket csak úgy levegőnek nézni. Szép lassan az egész osztályban köztudott lett: Aki Lizihez, vagy akár a ruhájához ér, az ragyás lesz, sőt, ha a boszorkány olyan kedvében van, akkor még az érintésre sincs szükség.

Néhány napot még ki lehet bírni úgy, hogy az ember leánya felelős a felső tagozat minden pattanásáért. Még egy hétig is bele lehet temetkezni a tananyag izgalmaiba. Van azonban az a pont, amikor bizony elszakad a cérna még a legedzettebb leányzónál is.

Egy péntek délelőtt az iskola apraja-nagyja összegyűlt az iskola színháztermében a harmadikosok szokásos, a zörgőkői vár megvédéséről szóló előadására.

Miután az osztály helyet foglalt, Lizi jobbján és balján is egy-egy üres szék tátongott. Márta néni emelt hangon próbálta rábírni Szofit, hogy ne hagyjon ki helyet, üljön szépen Lizi mellé.

Szofi úgy ült le végül, mintha izzó trónra kényszerítenék.

Lizi torkát apró karmok kaparták, és minden erejével próbálta visszatartani a kicsordulni vágyó könnycseppeket.

Az elkeseredettség könnycseppje helyett valami egészen más gyűlt össze Liziben, és az a valami észrevétlenül már el is siklott a nézőtéren ülők feje fölött.

Alig tíz perc múlva megszólalt a tűzjelző. Mindenki tanácstalanul pislogott a tanárokra, elvégre azt minden évben elpróbálták, mit kell tenni, ha az osztályteremben ülnek, és megszólal a tűzjelző. A színházteremben még sosem volt próbariadó. Liziék osztálya már a folyosón trappolt, amikor megérkezett a csípős füstszag, és rádöbbentek, hogy ez bizony nem próba.

A tanárok minden erejükkel terelgették a pánikba esett diákokat, és néhány perc múlva már mindenki a szabad ég alatt volt. Megérkeztek a tűzoltók is, akik az oltás mellett segítettek a tanároknak kordában tartani a diáksereget. A tanulók vagy lélekszakadva akartak minél messzebb rohanni, vagy megálltak telefonjaikkal videózni az óriási lángokkal lobogó tetőszerkezetet, és azt a madárszerű lényt, amely mintha a lángok között szállt volna oda-vissza az U alakú tető felett.

Lizi magától a tűztől nem ijedt meg, csak attól, amikor megpillantotta a madarát. Igen, az Ő madarát. Bármit is tanult szüleitől, az most nem ért semmit. Anélkül szabadult el tőle a szárnyas jószága, és lobbantotta lángra a tető fagerendáit, hogy a gazdájának, azaz neki, feltűnt volna. Persze, ahogy igazán belegondolt, érezte, hogy valami történt a színházteremben, amikor Szofi úgy huppant mellé a székre, mintha a világ legundorítóbb helyére kellene ülnie, aztán még Lizire is vigyorgott… De hősünk igazán nem akarta a varázslényét ilyen rombolásra sarkallni.

A diáksereget a tűzoltók továbbterelgették a helyszínről, Lizi pedig minden erejét bevetve próbálta visszahívni a tűzmadarát. Hiába segíti az oltást a közvetlenül az iskola mellett csordogáló folyó, ha egy lángoló madár kiolthatatlan erővel lobog. Nem egyszerű azonban egy elszabadult varázslény visszahívása, ha közben a tanárok folyamatosan azon sipítoznak, hogy kettes sorba, ne állj meg, Lizi, ne maradj le!

Lizi a kiabáló tanárokat és a tárt karokkal elé vetődő tűzoltókat kikerülve rohant vissza az iskola irányába. Fonott copfjai egészen kioldódtak, zöld szemét narancsosra festették a lobogó lángok.

Minden irányból vízsugár zúdult az iskolára. Lizi ezt látva egy pillanatig aggodalommal kutatott a madara után, hátha a tűzoltók ki tudják oltani a varázslény lángját. Erről persze szó sem volt. Lizi egészen a tűzoltóautókig futott, majd a mindenki számára ismerős varázsló- és szuperhőspózba állt, lábak stabil terpeszben, kéz a lángoló épület felé emelve. Szemét lehunyva koncentrált, de olyan erősen, hogy a könnye kicsordult. Vissza kell szereznie a madarát. Már fél lábbal a földön térdelt, amikor a lángszerű tollak megérintették az arcát, majd a madár egy narancsosan lobogó fénygombóccá vált, és eltűnt Lizi kitárt tenyerében.

Hősünk már mindkét térdére támaszkodva lekuporodott, és a kellemesen hűvös fűbe hajtotta homlokát.

Egy kéz érintette meg a vállát, Lizi pedig felnézett a kéz tulajdonosára.

Anyja térdelt mellette a fűben, fehér, virágmintás ruhájában. Szőke, göndör haja lágyan ringatózott a füsttől nehéz szellőben.

Szavak nélkül ölelte át lányát, és kezével megtörölte az izzadtságcseppektől gyöngyöző homlokát. Lizit körülölelte a frissen pörkölt kávé és sütemények édes illata.

– Nem akartam… – suttogta Lizi a ruha apró virágmintáinak.

– Tudom – mondta a szőke nő, és játékosan meghúzkodta Lizi jobb napokat is látott copfját. – Menjünk haza, mit szólsz?

Lizi bólintott, és anyjába kapaszkodva felállt a földről. Már egészen visszanyerte az erejét, de jólesett a támogatás.

A többi diákot addigra már biztonságba terelgették, az oltást sikeresen befejezték, a tűzoltók az iskolában esett károkat mérték fel, és a helyi tévécsatorna is kiérkezett a helyszínre. Zörgőkő legfinomabb süteményeit árusító kávézójából pedig egy halom finomság érkezett, amelyekből mindenki szabadon falatozhatott a nagy ijedtségre.

Ügyet sem vetettek a szőke nőre és a lányra, akik a tűzoltóautók mellett lépdeltek. A jelenlévők még azt is elfelejtették, hogy alig néhány perce a vöröshajú lány még a legrátermettebb tűzoltót is kicselezve rohant egészen közel a lángoló iskolához, majd a tűzből magához hívott valami madárszerű lényt.

– Jobb, ha a szakszerű tűzoltás sikerének tudják be a dolgot – sóhajtott lágyan a nő.

– És a tüzet mi okozta? – húzta fel az orrát Lizi bűnbánóan.

– Majd kitalálnak valami badarságot! – A város szőke főboszorkánya csak mosolyogva legyintett. Minden bizonnyal sértetten kikérné magának a boszorkány jelzőt. Ő nem boszorkány, csak a barátságos kávézó tulajdonosa a Fő téren.