Elmélkedős poszt egy digitális illusztráció születéséről. Ha a festmény elkészítéséhez használt eszközök érdekelnek, az oldal alján találod!
Az ötlet tényleg "csak úgy" jön?
Sokáig úgy voltam vele, hogy a legnehezebb kérdés, amit feltehetnek a képeimmel kapcsolatban, hogy „És honnan jött hozzá az ötlet?”. Ilyenkor legszívesebben azt felelném, hogy „Csak úgy jött.” Szerintem sok alkotó van ezzel így, miután elkészül egy kép, novella, vers, vagy bármilyen alkotás. Az utóbbi napokban, hetekben azonban elkezdtem kicsit boncolgatni a gondolatot, hogy mégis mi áll egy-egy kép mögött, hiszen maga az ihlet is jön valahonnan.
Arra gondoltam, hogy ezeket a gondolatmeneteket megpróbálom egy csokorba gyűjteni, hogy ne csak egy-egy rövidebb, gyorsan áttekerhető Instagram vagy Facebook poszt legyen a több órán át készülő rajzokról, hanem akit érdekel, kicsit bővebb bepillantást nyerhessen.
Első „áldozatom”, a Nyári esőnek keresztelt kép története viszonylag egyszerű.
Augusztusban lementünk szüleimhez a balatoni nyaralónkba egy csütörtök-péntekkel megtoldott hétvégére. Az időjárás előrejelzés alapján már sejteni lehetett, hogy a hétvégére nem sok strandolás fog jutni, de férjemmel csak felkerekedtünk, mert még szakadó esőben is jobb a kis nyaralóban, mint a panelrengeteg egyik lakásában.
Úgyhogy családostul, hatan lent pihentünk Siófokhoz közel, az eső pedig annak rendje és módja szerint megérkezett. Egy ideig még kint ültünk a teraszon, én pedig csak néztem a kertet, az esőfelhők szürkeségét, a zöld tujákat, és – most jött a „csak úgy” pillanat -, bevillant, hogy ezt a két színt felhasználva kell nekem valamit rajzolnom.
Szerencsére vittem magammal a tabletem, így amíg a család többi része olvasott vagy sorozatot nézett, semmi sem tartott vissza attól, hogy kényelmesen elhelyezkedjek az egyik fotelben és nekiálljak a munkának.
A vázlatolás folyamatát megint csak nehéz összefoglalni. Tudtam, hogy szeretnék nagy leveleket és esőcseppeket a rajzra, a borús égbolt színét és zöld hajú leányzót. Először fellelkesültem, hogy a sok színes haj közül a zöld úgyis kimaradt az eddig rajzolt leányzókról, aztán eszembe jutott Eneira, akit le sem tagadhatná a zöld fürtjeit. Erre már csak akkor jöttem rá, miután az esős lány elkészült, de legalább azt mondhatom, hogy sötétzöld hajú lányt még nem rajzoltam.
A lány arckifejezésével pedig annak az esős augusztusi délután hangulatát próbáltam megörökíteni. Kicsit durcás, de a forró napok közt mégis jóleső a felfrissítő zápor.
