A rutinos plázajárók számára talán sokkoló lehet, hogy a Szent Gellért tértől csak néhány percre található design műhely-boltban bizony a vevő az első, Bogi és Marci pedig nem győznek kedvezményekkel és közös programokkal kedveskedni a vásárlóiknak.
A Szia+ élő példája annak, amikor nem a ma olyan hangzatos, légből kapott marketing szövegek uralnak minden négyzetmétert, hanem valóban egyedi termékeket vásárolhatunk, a hangulat pedig mindenkit visszacsábít!
Én is úgy jártam, hogy a Facebook oldalukat látva egy délután benéztem a boltba, mondván, hátha találok valami jót. És találtam is. Egyszerűen nem lehet tőlük üres kézzel távozni – egy 200 Ft-os zseniális képeslapra minimum elcsábul az ember –, fizetésnél pedig máris beszélgetésbe elegyedtek velem, és néhány szó után már nem volt kérdés, hogy ide még vissza kell néznem!
Egy igazán kellemes interjú során sikerült jobban is megismerkednem Bogival és Marcival, és kifaggattam őket az indulásukról, designról és a közösségépítő programjaikról.
Hogyan jött a Szia+ ötlete, és hogyan sikerült megvalósítanotok?
Marci: A SZIA Adománybolt már három éve itt van, nagyjából másfél éve pedig adott lett egy üres helyisége. Akkortájt ismerkedtem meg Bogival, akik a MOME-ra járt textiltervezésre, én pedig már korábban is szerettem varrni, így összeállt a kép. Itt volt az üres hely, vagyunk mi ketten, kreatív emberek, szeretnénk valamit csinálni. A koncepciónk az lett, hogy csinálunk egy műhelyt, ami egyben bolt és közösségi tér is.
A helyiségen kívül van valami kapcsolat a Szia+ és SZIA Adománybolt között? Tudnál mondani az Adományboltról is néhány szót?
Marci: A SZIA a Szabad Iskolákért Alapítvány rövidítése, mely az édesanyám alapítványa már közel harminc éve. Az alapítvány működése idővel nehézségekbe ütközött, mert egyre kevesebb pénzt sikerült összegyűjteni, így ki kellett találni egy olyan tevékenységet, ami megmenti magát a helyet. Igazából egy haverom adta az ötletet, hogy miért nem nyitunk adományboltot? És akkor, az adománybolttal kezdődött minden, én is először ott dolgoztam, aztán ebből vált külön a Szia+.
Honnan jött számotokra a kapcsolat a művészetekkel? Már az oviban is állandóan rajzoltatok és hasonlók?
Marci: Igen, igen, rólam azt lehet mondani, hogy az a tipikus elveszett művész vagyok – még mindig –, aki nem tudja, hogy mit akar kezdeni az életével. Mindig nagyon szerettem rajzolni, de nagyon érdekelt a fotó is, a vágás, a zenélés, az éneklés, a színészkedés, tehát egy ilyen extrovertált alkat vagyok, és szeretem kifejezni magam művészeteken keresztül, de sosem tudtam megállni egynél. Most úgy tűnik, hogy csinálunk valami olyat, ami sokféle művészeti területet is összefog, és próbálunk olyan programokat szervezni, amiben ezek érvényesülni tudnak. Igyekszünk olyan embereket bevonni ebbe a projektbe, akiknek hasonló az életfilozófiájuk, vagy hasonló dolgokat szeretnek.
Bogi: Már általános suliban tudtam, hogy művészeti pályára szeretnék menni, azt konkrétan nem tudtam, hogy mire, nagyon sok minden érdekelt. Ezért is készültem tudatosan arra, hogy gimibe is művészeti iskolába kerüljek. Nagyon sok minden érdekelt közben is, először grafikus szerettem volna lenni, aztán jött, hogy mi lenne, ha textiltervezést tanulnék, azon belül is a grafikához legközelebb álló mintatervezést. Így kerestem meg a MOME textil szakot, és először kifejezetten arra készültem. Mivel ott két szak volt, ezen belül jött a bőr, a cipő- és táskatervezés.
Aztán jöttem rá arra, hogy itthon nem elég, hogy csak leülök és varrok, mert azzal nem kifejezetten lehet elhelyezkedni. Vagy saját márkát indítok itthon, vagy megyek külföldre. Itt jött képbe Marci, és végül elindítottunk közösen egy olyan dolgot, amiben rengeteg minden benne van.
Ezek szerint mindkettőtök számára fontos, hogy több dolgot is össze tudjatok kapcsolni.
Marci: Igen, és bennem van egy olyan hajtóerő, hogy próbáljak segíteni másokon. Tudom, hogy ez giccsesen és közhelyesen hangzik, de tényleg van egy csapatmunka jellege a dolognak, hogy oké, hogy ketten visszük az egészet, de jó személyes kapcsolatot ápolunk mindenkivel, aki behozza a termékét. Fontos, hogy tudjuk a háttérsztorit az adott termékhez, mert azt vettem észre, hogy az a közvetlen hangszín, amit megütünk, annak közösségteremtő ereje van a vevőkkel és a tervezőkkel egyaránt. Na meg Veletek is, és mindenkivel, aki nyitottan jön be hozzánk.
Van valami, ami alapján kiválasztjátok, hogy a saját termékeiteken kívül mik kerülnek a boltba?
Bogi: Úgy próbálunk szelektálni, hogy mi az, ami beleillik ebbe az egész ideába, nekünk is tetszik, valamint valószínűleg másoknak is fog. Nagyon fontos tényező még az ár, mert igyekszünk leszorítani az árakat. Drága termékeket nem szívesen fogadunk be, pont amiatt, mert az nem feltétlenül hoz annyi sikerélményt azt alkotóknak sem, mert esetleg nem sikerül eladni.
Marci: Eleinte sokat kellett tanulnunk, mert mindent befogadtunk, hiszen fel kellett tölteni a boltot. Jöttek olyan dolgokkal is, amik irreálisan drágák voltak. Vannak akik huszonötezerér akarják árulni a cuccaikat egy dizjánboltban, csak azért mert leültek és megvarrták pár óra vagy még kevesebb alatt.
Ennek kapcsán, mi a véleményetek a manapság olyan divatos „dizájner” kifejezésről?
Bogi: Szerintem nem jól használják itthon ezt a szót. A handmade dolgokat még néha lekezelően kezelik itthon, a dizájner dolgokról pedig a drága, egyedi, elérhetetlen termékek jutnak eszükbe az embereknek, és emiatt akik dizájner termékeket készítenek, csak egy közönségnek készítik a termékeiket. Mindenki drága dolgokat akar csinálni, amihez viszont Magyarországon nincs igazi célközönség.
Marci: Mivel már másfél éve csináljuk, már tudjuk, hogy a kereslet szabja meg a leginkább az árakat, és ehhez alkalmazkodni is kell. Lehetne mindenféle címkét ráaggatni, hogy „hú, ez Budapest legmenőbb boltja, mert…” Nem, ez csak egy random hely, ahol csinálunk dolgokat, és mások is árulhatnak. A dizájner szóval önmagában nincs baj, jó, hogy itthon is beindult ez a hullám, nagyon jó hogy szabadidejében rengetem ember csinálja a saját termékeit, viszont csak azért mert valaki három bőrdarabot összevart és csinált belőle egy ékszert, az attól még nem lesz egy tizenhatezer forintot érő nyaklánc, vagy ilyesmi.
Bogi: Az a helyzet, hogy akik alkotnak, gyakran egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy mire van kereslet, jóval több tudatosság kellene, viszont ehhez először tapasztalatot kell gyűjteni, személyes kapcsolatokat kialakítani a vásárlókkal.
Marci: Attól még, hogy bevarrok egy Ludwig Von Puch címkét, és meg is vesznek belőle száz darabot, attól még tudom, hogy ez azért működik, mert így van beárazva, pontosan azt adom, ami, és nincs semmi nagy körítés. Azért varrom, mert szeretek varrni. És általában Bogi javítja ki a hibákat, amit esetleg elkövetek!
Ezek szerint a jövőben is mindenképpen meg akarjátok tartani a vásárló központúságat, hogy minél több ember számára elérhető és megfizethetőek legyenek a termékeitek?
Marci: Nem anyagi szinten akarjuk a határokat feszegetni, hanem inkább ideológiai szinten, olyan dolgokat csinálni, amit eddig még más nem csinált. Például az új termékeink az őszinte pólók, amikre tulajdonképpen teljesen baromságok vannak írva. Bogi is simán tudna negyvenezer fontos táskát varrni, de hol van az a vásárlói réteg? Persze szeretnénk terjeszkedni, de mindig meg akarunk maradni önmagunk.
Bogi: A közösség építésre akarunk még sok figyelmet fordítani, mert úgy látjuk, a mai fiatalok nyitottak is erre, a személyes hangra, amit tudunk nekik adni.
Meséljetek az eseményeitekről is! Karácsonykor forró tea és forraltbor várta a vásárlókat, péntekenként sör!
Bogi: Eredetileg is egy kis közösségi teret akartunk a Szia+-ból összehozni, és már az első forraltboros akciónknál is nagyon jó volt látni, hogy az emberek egy pohár forraltborral a kezükben több időt töltöttek itt, beszélgetni tudunk egymással, és ez nagyon jó. Alapjáraton kicsit nehéz elindítani egy beszélgetést, főleg azokkal, akik nincsenek hozzászokva, hogy egy boltban személyesen rájuk figyelnek. Láttuk, hogy eleinte fura élmény volt az embereknek ez a közvetlenség. Aztán azt vettük észre, hogy akikkel beszélgettünk általában vissza is jöttek, barátokkal, ismerőseikkel. Adni kell az embereknek, hogy kapjunk érte cserébe, és ez így a jó. Minden eseménynél próbálunk valamit adni, de főleg élményt, mert az, amiért visszajönnek.
Marci: Igen, az események célja, hogy legyen egy hely, ahol össze lehet jönni, lehet haverkodni, beszélgetni. Persze amellett, hogy mi itt állandóan röhögcsélünk, rengeteg munka van benne, hogy ez a hely így nézzen ki, és működjön.
Mikor is kezdtétek el pontosan?
Marci: 2015 szeptemberében. Anyukám mondta, hogy várjunk egy évet, mert annyi kell minden kereskedelmi dolognak, mire beindul, és igaza is lett. Valójában már a kezdetektől voltak vevőink, de eleinte még inkább a műhely része volt a jelentős.
A műhely részbe másokat is beengedtek, vagy csak a ti birodalmatok?
Bogi: Alapvetően csak mi használjuk a gépeket, mert a szerviz kérdést nehéz lenne megoldani, ha bármi tönkremenne amíg nem mi használjuk. Viszont tartottunk már workshopot, és ezt még a jövőben is tervezünk. Én csináltam már olyat, hogy egy lánnyal megcsináltunk közösen egy táskát, ő varrta meg, én segítettem neki.
Marci: Nehéz minden dolgot egyszerre promózni, de tervezünk még workshopokat!
Minden marketing és egyéb feladatot ti végeztek?
Bogi: Jó pár alkotó saját oldalain promotálja a termékeit, de általában ránk bízzák, emiatt sok munkánk is van abban is.
Marci: Igyekszünk olyan emberekkel együtt dolgozni, akik szintén beleadják szívüket-lelküket.
Fotók: Székács Alexa
*
Tényleg szuper hangulatú interjú volt, és közben én is láthattam a vidám arccal távozó vásárlókat. Csak hogy egy vásárlót idézzek, mert én sem tudnám jobban megfogalmazni: „Először vagyok itt, de tetszik, mert nem a tömegcuccok vannak, hanem tényleg egyedi minden!”
Ha szeretnél még több kreatív és inspiráló emberrel készült interjút olvasni, nyomj egy lájkot! 😉
