A KONYHAASZTALNÁL ÜLTEM, és teljes lelki nyugalommal lapátoltam
be a gyorsan összeütött ebédet, amikor apa berontott a hátsó ajtón.
– Pakold össze minden fontos cuccod, indulnunk kell! – zihálta,
azzal már robogott is a ház alagsorában kialakított laborjába.
Néhány másodpercig a villám hegyére tűzött krumplit bámulva
merengtem édesapám még tőle is szokatlanul heves belépőjén.
A laborból kiszűrődő üvegcsörömpölés és fémállványok borulásának
éles zaja hallatán lassan feltápászkodtam az asztaltól,
hogy kiderítsem a felfordulás okát. Apa kis híján nekem rohant,
ahogy komótosan kiléptem a konyhából.
– Nat! Nem hallottad? – kiáltott. – A nyomunkban vannak!
– Kik? – kérdeztem, még mindig bambán, de ezt a döbbent bárgyúságot
már nem is annyira apa lángvörös és izzadt ábrázata
váltotta ki belőlem, hanem a kezében szorongatott, igencsak vintage
pisztolynak látszó fegyver. Első pillantásra egyértelmű volt,
hogy saját magának eszkábálta össze, és bármit is lő ki, az nem
egyszerű töltény.
– Natalie, az ég szerelmére! Menj pakolni! – Sosem szokott kiabálni
velem. Húszcentis fegyvert szorongatni pedig még kevésbé.
Itt bizony nagy a baj. Bár ez már akkor leeshetett volna, mikor
az imént vörös arccal, dúvadként berontott az étkezőbe. A szobám
felé iramodva felkaptam a nappali kanapéján szunyókáló
macsekomat. Feltehetően életmentő tettemért az volt a hála, hogy
az összes karmát a kézfejembe mélyesztette.
– Adrian! – csattantam fel legalább olyan idegesen, mint apa
az előbb.
A macskát nem igazán hatotta meg a dolog.

– Apaaa! Hol van a bőrönd? – kiabáltam a szobámból, miután
Adriant véres hadakozást követően sikerült benyomnom a rácsos
macskaszállítóba.
– Kicsim, siess már! – Egy igazán könyörgő pillantás kíséretében
behajított egy bőröndöt a szobámba, akkora lendülettel, hogy
az kis híján kirepült az ablakon.
Pánikszerű pakolásba kezdtem, a legfontosabb értéktárgyak
kerültek először a bőröndbe: a Poison of Love CD-i, DVD-i, kedvenc
pólók, pulcsik, dalszövegekkel és a különböző novelláimmal
– oké, oké, fanfictionökkel – teleírt füzetek, néhány könyv meg
egy halom kivágott újságcikk, amiket végtelenszer újra tudnék
olvasni.
– Soha többé nem jöhetünk vissza! – zendült apa hangja az
előszobából.
Ezt nem most hallottam először, csak éppen a hangsúly tért el
egy csöppet a megszokottól. Azonkívül máskor legalább egy-két
napom van összeszedni magam, nem néhány perc.
A bőröndbe öntöttem az íróasztalom fiókjának tartalmát, kapkodva
leszedtem a falról a Poison of Love-posztereimet, majd gondosan
belehajtogattam őket egy gyűrődésbiztos mappába.
– Gyerünk! – rontott be apa újra, és megragadta a karom.
Minden pótolhatatlan értékemet összeszedtem, úgyhogy nem
tartottam túl jó ötletnek megemlíteni, hogy ruhát még alig raktam
el. Reménykedtem benne, bárhova is megyünk, lehet ott fehérneműt
kapni. Apa felvette a bőröndöm, én pedig Adriant, és
loholtunk a házunk előtt parkoló, sötétkék Fordunkhoz. Adriannel
együtt bevágódtam hátulra, apa pedig mellém dobta a többi
csomagot, ami az én táskámon kívül mindössze két bőrönd volt.
– Kösd be magad! – Remegő kézzel elfordította a slusszkulcsot,
aztán padlógáz.
Úgy éreztem, a helyzet egyelőre nem alkalmas bizonyos kérdések
megvitatására, így csak némán kattogtam rajta, hogy mégis
mibe keveredhetett.

CSUPÁN AZ AUTÓPÁLYÁRA ÉRVE mertem megkockáztatni egy kérdést,
hátha már nem fog az édes jó apám szívinfarktust kapni a volán
mögött.
– Lamptonék?
– Nem fognak leszállni rólunk – morogta a visszapillantó tükörből
az utat lesve, fél kézzel a kormányhoz szorított fegyverrel.
Nem tartottam jó ötletnek most megemlíteni, hogy én éreztem,
nem sok jó sülhet ki abból, ha az ember olyan munkahelyen
dolgozik, ahonnan rendszerint minimum kettesével követik hazáig
fekete öltönyös, morcos ábrázatú, sötét napszemüveges férfiak,
akik egészen biztosan nem űrlényeket keresnek. Oké, efelől
annyira nem is lehettem biztos apa kutatási területét figyelembe
véve.
– Új életet kell kezdenünk – folytatta rekedten.
Rengetegszer volt már részem új élet kezdésében – mindig oda
kellett utaznunk, ahol apa éppen támogatást kapott a kutatásaihoz
–, annyi különbséggel, hogy eddig nem ilyen drámai meneküléssel
vágtunk bele.
– Teljesen el kell tűnnünk, különben nem válogatnak az eszközökben,
megszerzik maguknak a gépet! Működik, kicsim, működik!
Azt csak később osztotta meg velem, hogy még csupán egyetlen
emberrel tesztelték, akit mindössze elküldeniük sikerült, viszszahozni
nem, szóval a „működik” kijelentés egy csöppet erősnek
tűnhet.
Azt viszont külön magyarázat nélkül is pontosan tudtam, miféle
emberek vannak a Lampton Technologiesnél. Náluk aztán
nincs kecmec! Ha valamit nem úgy csinálsz, ahogy nekik tetszik,
akkor hopp, egy golyó a buksidba, és az sem számít, ha történetesen
extrazseni fizikus vagy.
Most már én is hátrafordulva lestem, hogy nincsenek-e fekete,
elsötétített ablakú autók a nyomunkban. Egyetlenegyszer tettek
nálunk látogatást apa újdonsült szponzorai, és bőven elég volt egy pillantás ahhoz, hogy egyértelművé váljon, nem éppen tisztességes
úton jutottak hozzá a pénzhez, amivel a kutatásait finanszírozzák.
– Ez az egyetlen esélyünk – folytatta apa, olyan erősen markolva
a kormánykereket, hogy elfehéredtek az ujjai. A megengedett
sebességhatárt már jócskán túlléptük, azon sem lepődtem
volna meg, ha Lamptonék emberei helyett egy szirénázó rendőrautó
száguld utánunk. – Hiába utaznánk akár a legeldugottabb
koszfészekbe, ott is megtalálnának minket. – Reménykedve nézett
rám, hátha okos kislány vagyok, és magamtól is rájövök, mire
próbál utalni.
Azért annyira nem kellett okosnak lennem, tekintve, hogy apa
már évek óta ezen ügyködött.
– Időutazás? Velem? – suttogtam nagyjából olyan arccal, mint
amikor megtudtam, hogy a kedvenc bandám a városunkban fog
fellépni.
– A jövő szóba sem jöhet! – vágta rá. – Ott megtalálnának. Viszont
a múltban még nem is tudnak rólunk – mondta, mintha
éppen csak a nyaralásunkat terveznénk.
Az eddigi rettegés helyét jól láthatóan átvette az izgatottság. Ez
határozottan nagyot lendített az őrült tudós imázsán, pedig még
csak el sem kezdett őszülni. Azzal győzködte magát, hogy mivel
néhány perc múlva úgyis szitává lőnének mindkettőnket, érdemesebb
inkább fejest ugrani az ismeretlenbe, hátha legalább én
ott lyukadok ki, ahol szeretnék. Erről persze a Ford hátsó ülésén
ülve semmit sem tudtam.
– Mondj egy évszámot!
Az egy dolog, hogy egy komplett maffia van a nyomunkban, és
perceken belül időt fogunk utazni, na de hogy én találjam ki, hová
menjünk? Persze már amikor apa beavatott a projektjébe, akkor
is az volt az első, hogy kiszámoltam, pontosan hova is szeretnék
kiruccanni, ha a masina működésbe lép.
– Semmi ötlet? – sürgetett apa, amíg én azon töprengtem, hogy megfelelő-e a szituáció egy ilyen ötlet felvetéséhez. Egy útjelző
tábla suhant el mellettünk, mely szerint a következő elágazás
Elfieldhez kanyarodott. Most vagy soha.
– Menjünk Adrianhez! – kiáltottam föl ünnepélyesen.
Apa értetlenül a macskára nézett a visszapillantó tükörből.
– Az igazihoz! Elfieldbe! Kilencvenkilencbe! – Egy másodperc
alatt le is pergett előttem, milyen fantasztikus lenne Adrian
Arronnal, a Poison of Love hihetetlenül bámulatos és csodálatosan
imádnivaló énekesével egy iskolába járni.
Apa egy pillanatra a kormányra borult, és valami olyasmit motyogott,
hogy ennyire nem lehetek fanatikus.
Nem volt sok időm elmerülni az ábrándképekben.
– Bukj le! – kiáltott apa hirtelen, én pedig azonnal leborultam
Adrian macskaszállító kosarára.
Hasonlóan hangzott, mintha egy hógolyót vágtak volna teljes
erőből az ablakhoz, csak ez a golyó nem szétlapult, hanem továbbsuhant, lyukat ütve az első szélvédőn is. Rémülten pillantottam
föl, mire még egy golyó süvített el fölöttem.
– Fogd ezt! – tolta hátra apa azt a fekete kőből faragott hengert,
amiért a fél világot bejártuk. A haldokló bácsi, akitől megszereztük,
madlurnak nevezte, és a lelkünkre kötötte, hogy az életünk
árán is óvjuk meg.
Amikor utoljára láttam a követ, még nem álltak ki belőle drótok,
és kijelző sem tartozott hozzá.
Még egy lövés, majd még egy. Apa már az ülés és a kormány
közé csúszva próbált cikcakkozva vezetni úgy, hogy mindeközben
lehetőleg a szalagkorlátra se kenődjünk fel.
– Fogalmam sincs, milyen távolságból képes magával rántani,
húzódj minél közelebb hozzám! – zihálta, bár ennél jobban már
nem tudtam volna a macskakosárhoz és a széke háttámlájához
lapulni. – Nyomd meg a gombot! – utasított apa.
Kis híján zokogva megkérdeztem, hogy milyen gombot, mert a
kijelzőn semmi egyebet nem láttam a dátumon és koordinátáknak tűnő számokon kívül, aztán az ujjam a henger alján lévő kiemelkedésre
tévedt. Azonnal benyomtam.
Egy nagy rántás. Adrian ketrece a mellkasomnak feszült. Vakító,
kékes fény. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy hátulról teljes
erővel belénk jött az autó, és milyen idióta módja ez a halálnak.

– NAT! – CSENDÜLT FEL APA hangja valahonnan nagyon távolról.
A fülem tompán búgott, furcsán puha, zsibbadt érzés ölelt körül.
Ahogy apa óvatosan megrázta a vállam, szép lassan ráeszméltem,
hogy még mindig a hátsó ülésen ülök, macskakosárral az
ölemben. Viszont már nem száguldottunk az autópályán. Apa a
nyitott hátsó ajtón hajolt be hozzám, Adrian pedig velőtrázóan
vinnyogott a kosárban.
Éppen annyi lélekjelenlétem volt, hogy az ajtó felé forduljak,
és még mindig zsibbadt kézzel próbáltam arrébb inteni apát, de
későn kapcsolt, így a gyomrom tartalmának egy jelentős része fekete
sportcipőjén landolt.
– Sikerült. Biztonságban vagyunk. – A homlokomat tartotta,
most már óvatosan hátrébb lépve.
– Szuper – nyögtem, a megmenekülés tényéhez képest kevés
lelkesedéssel. A kézfejembe törtöltem a szám.
– A lábad rendben van? – kérdezte aggodalmasan, és felém
nyújtott egy zsepit. Kicsit még mindig émelyegtem, de megnyugvással
tapasztaltam, hogy egy kis segítséggel komolyabb fájdalmak
nélkül ki tudok kecmeregni a kocsiból. Illetve a roncsból,
ami maradt belőle.
Az autó csomagtartójából és az orrából egy harminccentis darabot
mintha egy szabályos, függőleges vágással lemetszettek volna.
Inkább bele sem mertem gondolni, hogy festene a helyzet, ha
apa lába például előrébb lóg…
Miután tüzetesebben körbenéztem az Elfield előtti autóspihenőben, akkor tűnt csak fel a vörös folt, ami apa világoskék ingének
vállán éktelenkedett.
– Jó ég, meglőttek? – meredtem rá rémülten.
– Ó, semmiség! Csak épphogy súrolt! – legyintett.
Erős túlzásokra való hajlamát ismerve gyorsan megszemléltem
azt a sebet. Az ing anyaga is jócskán felhasadt, és a sérülés
sem egészen az „épphogy súrolt” kategóriába esett. A golyó
konkrétan egy kis darabkát kiszedett apám bicepszéből. Oké,
hogy körömnyi kis darab volt, de akkor is darab.
– Emiatt aztán ne aggódj! Ha te is rendben vagy, tovább kell
állnunk, mielőtt erre jár valaki. – Apa a megtépázott járgányra
pillantott. A rendszámtáblákat elnyelte a semmi, ezek már nem
okozhattak gondot.
– Jól vagyok – nyögtem, bár remegő végtagjaim nem erről tanúskodtak.
– Most már minden rendben van – gügyögtem pánikba
esett macskámnak. Amíg vele foglalkoztam, legalább a saját
rosszullétem háttérbe szorult, és talán én is elhittem a hazugságot.
A cica azonban nem hitt nekem. Félő volt, hogy kárt tesz magában,
ha bezárva marad, viszont elengedni sem akartam, mert
akkor biztos, hogy soha nem látom viszont.
Szerencsére apának volt megoldás a tarsolyában egy injekciós
tű formájában. Talán fel kellett volna zaklatnia a jelenetnek, ahogy
orvul a kosár oldalán lévő lyukak egyikén keresztül a macskámba
szúrta, de az igazat megvallva megedződtem már az ilyesmi látványra.
Amúgy is csak minimális adagot fecskendezett belé. Nekem
három évvel ezelőtt – illetve jó pár évvel később, nehéz ügy
ez az időutazás –, az állítása szerint teljesen biztonságos és „tök
buli” szerkentyűje okozta stressz után volt szerencsém megtapasztalni
egy teljes adag kellemesen bódító hatását.
Az említett szerkezet lényegében egy elektromágneses sugárzással
működtetett gondolatolvasó gépnek készült, de én csak
annyira emlékszem belőle, hogy totálisan kiborultam a hirtelen
felvillanó, teljesen random gondolatoktól, miután apa megnyomott egy gombot a fejemre rakott sapkán. Nagy általánosságban
nézve azért ritkán tesztelte rajtam a találmányait, és többnyire a
bedrogozásomtól is tartózkodott.

AZ AUTÓSPIHENŐ MOSDÓJÁBAN jéghideg vizet locsoltam az arcomra,
és végre kiöblíthettem a számat, amitől egy fokkal kellemesebb
lett a közérzetem, bár továbbra is ölni tudtam volna egy szelet
csokiért vagy bármi édességért, ami elnyomja az időutazás utóízét.
Apa közben megpróbálta kimosni a vért az ingujjából, inkább
kevesebb, mint több sikerrel.
– Egy darabig az erdőben kell haladnunk, mert ha meglátják a
lángoló kocsit, aztán minket az út szélén, gyanakodni fognak –
mondta apa, mintha csak egy kis délutáni kirándulást szervezne.
– A lángoló kocsit? – kérdeztem összevont szemöldökkel.
– Még úgy négy perc, és beindul az önmegsemmisítő – felelte
egyszerűen.

SOSEM ÚGY TERVEZTEM, HOGY az esőtől lucskos erdőn átvágva, macskakosárral
a kezemben, apám hóna alatt pedig egy kompakt kis
időgéppel fogom átlépni Elfield határát. Inkább úgy gondoltam,
hogy majd egy koncert után Adrian Arron behív magához a
backstage-be – mert már a színpadról kiszúrt magának, és első
pillantásra belém szeretett –, aztán limuzinnal átruccanunk
Elfieldbe, és miközben a szépségemről áradozik, idegenvezetést
tart a szülővárosában.